Kállayné Andrássy Margit visszaemlékezése

Nagyapám, Andrássy Lajos

(*1837. +1919.)

Édesapám, Andrássy Gyula, született 1910-ben, meghalt 1982-ben.

1945-ben, 5 évesen emlékszem a háború végére, mikor a pincében húzódtunk meg a háború borzalmai elől, majd, amikor elvonulóban voltak az oroszok, bejöttek a portánkra, udvarunkra, Édesanyámat keresték, követték. Nagyanyámat puskatussal ütötték, verték szemem láttára, orrán, száján folyt a vér. Édesanyám elrejtőzött Andrássy Jóska bácsiéknál, oda nem mentek be az orosz katonák, mert lányuk tüdőbajban feküdt.

1947-ben telepítették ki falunkból, Királyfiáról az első családot, Kálmánékat, amit mi gyerekek a szemközti körtefa tetejéről néztünk. Sírtak, nem akarták elhagyni az otthonukat. A mi családunk is sorra került volna, de szerencsére meghalt Benes, s így mi megmenekültünk a kitelepítéstől. Helyükbe jöttek az unralovakkal vontatott kocsikon, tulipános ládákkal a telepesek.

1952-ben következett a szövetkezetesítés, kényszerítettek bennünket, hogy „önként” lépjünk be. Hiába ellenkeztünk, elvették tőlünk a jól termő földjeinket és helyette köves, mácsonyás területen kaptunk földet. Nekünk kellett dolgozni rajta, nem engedték az idénymunkások alkalmazását. Később jött a jegyrendszer. Mivel nekünk volt földünk, nem kaphattunk élelmiszerjegyet. Sokszor fájt a szívem, mikor a szomszéd gyerekeknél annyi kifli, kenyér volt, hogy az utcára is jutott.

A következő keserűségem akkor volt, amikor gimnáziumba akartam menni, először megkaptam, hogy helyszűke miatt nem vettek fel. A következő évben már kénytelenek voltak felvenni. Érettségi előtt kijelentették, hogy „kulák” csemete nem mehet érettségizni. Ekkor Édesapám közbelépett, s így sikerült leérettségiznem. Közülünk abban az időben 5 diákot nem engedtek érettségire. A következő kálváriánk akkor volt, amikor nem engedtek a szövetkezetből kilépni. Két évvel később nagy nehézségek árán egy gyárban helyezkedtem el, munkásként.

Lejegyezte: Kállayné Andrássy Margit

Számítógépre vitte: Bugár Edit, 2013. május 10.